Tag: Simon Kornél

Keresztelő Szent János születését ünnepeltük június 24-én, előtte két este imádságos előkészületet tartottunk.

Az előkészítő estéken és a templom búcsúünnepén is ft, Simon Kornél szárazberki parókus atya látott el minket a Keresztelő szellemében lelki gondolatokkal.

Azok számára, akik nem lehettek jelen a következőkben közöljük az előkészületi esték és a búcsúi Szent Liturgián elhangzott gondolatokat.

Előkészület 1. este

Krisztusban Kedves Testvérek! A mai estén fogadjuk azt a két tanuságtételeket, melyek bemutatják, hogy Isten nem hagyott magunkra minket. Az ember az ő történelme folyamán soha nem volt egyedül. Isten minduntalan ott halad mellettünk, mint társunk az úton. És mindig küld olyanokat, akik fel akarják hívni erre a figyelmünket. Nagy Szent Bazil atyánk Istennek ezt a közelségét, életünk figyelemmel kísérését és felajánlott, kézbe adott irányítását a következőképpen fogalmazta meg:
„Ó, Isten, nem fordultál el végképp a te alkotásodtól, sem nem feledkeztél el kezeid művéről, de irgalmad bőségénél fogva sokféleképpen gyámolítottad őt:
•    szolgáid, a próféták ajkai által szólottál hozzánk s előhirdetted nekünk a jövendő üdvösséget
•    erőket támasztottál szenteidben, akik tetszést találtak előtted
•    segítségünkre törvényt adtál
•    őrizetünkre angyalokat rendeltél
•    amikor elérkezett az idők teljessége, saját Fiadban szólottál hozzánk”.
Az Isten minden lehetőséget felhasznált arra, hogy velünk legyen! Az embernek mégis oly könnyű ezt nem észrevenni. Mert abban a pillanatban, amikor elveszítjük tisztaságunkat, a látásunk már nem elég érzékeny az egészen finom dolgok érzékelésére. A lélek pedig a legfinomabb összetevőkkel rendelkezik. Isten pedig lélek. Ahhoz pedig, hogy a legfinomabb összetevőjű létezőt vagyis a legtisztábbat érzékelni tudjuk, ahhoz nekünk is ugyanolyan tisztának, ugyanolyan finom és érzékeny látással kell rendelkeznünk és ugyanolyan tisztának kell lennünk.
Hogy az Istennek mennyire nincs köze a sötétséghez, a bűnhöz, a rosszhoz, a koszhoz, hogy az Isten mennyire tökéletes tisztaság, arra félreérthetetlenül utal a mai estén lelki szemeink elé helyezett Istenszülő és Egyiptomi Mária szentanya.
Az Istenszülő azért bír felülmúlhatatlan jelentőséggel számunkra, mert ő annyira tiszta, annyira szenny nélküli tudott maradni, hogy Gábriel arkangyal csodálatos köszöntéssel, értelmet meghaladó üzenettel látogatást tesz Máriánál, hogy átadja az Isten örömhírét, határozatát, miszerint tisztasága folytán méltónak találtatott arra, hogy lakást nyújtson méhében az Isten egyszülött Fiának, hogy anyja legyen a megígért megváltónak.
Egyiptomi Mária személyében pedig a visszaszerzett tisztaság mintaképét, a bűnbánat nagy emberét látjuk. Egyiptomi Máriának az életéből látszik, hogy az Isten nem tudja elfogadni, nem tud mit kezdeni és nem is akar mit kezdeni (értsük jól) a tisztátalan emberrel, hiszen természetéből fakadóan Benne nincs semmi tisztátalan, semmi bűn. Viszont el tudja és el is akarja fogadni a tisztátalan ember bűnbánatát, melyben megtisztíthatja magát, amely bűnbánatban megtisztíthatja, segítheti őt az Isten kegyelmével és isteni erejével.
Egyiptomi Mária személyében azért áll előttünk a visszaszerzett tisztaság mintaképe a bűnbánat által, mert életének az első fele a bűnről, a testi és lelki rosszról, a tisztátalanságról szólt, mert semmibe véve Szent Pál szavait, miszerint testünk az Isten temploma, jelenlétének helye és ezért nem szabad, hogy mi rendelkezzünk vele, mert ha ez mégis megtörténik, akkor az Isten templomát szennyezzük be. Egyiptomi Mária semmibe véve ezt parázna nőként élte az életét. Egyik napon azt látta, hogy feltűnően sokan szállnak hajóra és megkérdezte, hova tartanak. Jeruzsálembe – választolták.- A tisztes és életadó Kereszt felmagasztalására. Ő is hajóra szállt és elutazott Jeruzsálembe. Az ünnep reggelén elindult ő is sok más emberrel együtt a templomba. Viszont akárhányszor is próbált belépni, nem tudott, valami mindig visszadobta. Ráébredt, hogy ez csak azért lehet, mert tisztátalansága nem engedi, nem teszi lehetővé bemenetét. Keserves sírásba kezdett. Felnézve a templom bejáratánál észrevette az Istenszülő ikonját, és az Istenszülőhöz fohászkodva beismerte tisztátalanságát és kérte, hogy parancsolja meg, hogy ő is beléphessen a templomba, hogy számára is megnyíljanak az ajtók. Ígéretet tett, hogy befejezi parázna életét és elfogadja az Istenszülő irányítását. Ekkor már sikerült a templomba bemennie, az életadó Kereszthez járulni és azt megcsókolni. Visszatért az ikonhoz, és azt mondta az Istenszülőnek: „Most ahová akarod, irányíts engem”. Hangot hallott, mely azt mondta neki: „Ha a Jordánhoz mész, jó nyugalmat találsz”. Egyiptomi Mária felkiáltott: „Istenszülő, ne hagyj el engem!” és kiment a Jordán pusztájába és 47 évet töltött ott úgy, hogy soha el nem hagyta a pusztát, gyökerekkel és füvekkel táplálkozott és egész életét a bűnbánatnak szentelte az Istenszülővel való találkozás és a Szent Kereszt értintését követően.
Krisztusban Kedves Testvérek! Ma ismét alkalmunk nyílik a bűnbánatra, a megtérésre, az irányításnak, a segítségnek, a közbenjárásnak a kérésére. Az Istenszülőhöz fordulva mondjuk:
„Irgalom kútfeje, Istenszülő,
méltass minket kegyességedre,
tekints bűnös népedre,
nyilvánítsd, mint mindig, hatalmadat,
mert benned bízva kiáltjuk neked: Üdvözlégy,
mint egykor kiáltott Gábor, az angyalok fővezére.”

Előkészület 2.

Nagy szeretettel köszöntöm kedves mindannyiukat ezen az imádságos estén, a felkészülés estéjén, hiszen nagy esemény előtt állunk, e templomnak a búcsúünnepére készülünk.S készületünknek elengedhetetlen velejárója kell legyen a magunkba nézés, a bűneink felett való siránkozás, a változtatásnak a szándéka, mert nem kevesebbet akarunk, mint megállni az Isten előtt a Szent és Isteni Liturgiában, miközben egy olyan személyre mutatunk rá és hivatkozunk, kivel együtt önmagunkat is elfogadtatni szeretnénk. És ez a személy, Keresztelő János, a bűnbánatot hirdeti nekünk. A bűnbánatunk, a töredelmünk nemcsak akkor követelmény, hogy az ajándékainkat felajánlhassuk, hanem már ahhoz is, hogy beléphessünk a templomba. Felkészülésünknek az ideje az Isten által nekünk ajándékozott kegyelmi pillanatok, olyan lehetőség, melyet csak az Isten nyújthat, olyan pillanatok, amikor megnyílik az ég, olyan pillanatok, amikor elszakadhatunk mindattól, ami visszatart, ami nem enged elrugaszkodni. Tapasztalatból tudjuk, hogy a bűn mennyire mélyre ránt minket, hogy milyen hatalmas szakadékot teremt. Ember és ember között, ember és Isten között. De az Isten megnyitotta az egeket a mai estén is, hogy teljes lelkünkből és teljes elménkből mondhassuk: „Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk”. Fontos, hogy bűnbánatunkban Krisztushoz forduljunk, hogy megtörténhessen a felemelkedésünk. Csak Krisztusnak a jóságában, szépségében, emberszeretetében, önmagunknak a Hozzá való hasonlításában lehet elnyerni a felkelő, a működő bűnbánatnak az érzését. Ha Krisztus nincs ott a bűnbánatunkban, annak a hátterében, akkor az nem több önsajnálatnál és értelmetlen siránkozásnál. Csak az Ő világossága világíthatja meg a mi sötétségünket és töltheti meg világossággal. Egyedül az Ő tisztasága az, amelynek segítségével ráébredhetünk bűnösségünkre. Csak az Ő tisztasága az, amely betölthet minket is tisztasággal, miután ráébredtünk bűnösségünkre. Csak az Ő szentsége mutathat rá a mi istentelenségünkre, csak az Ő szentsége tehet minket istenhordozókká. Ahhoz, hogy tisztává váljanak és szeretetteljessé emberi kapcsolataink és egyenessé Istenhez kötő útjaink, ahhoz Krisztusra kell tekintenünk, rá kell várnunk, Neki kell kiáltanunk. Hogyan? Valahogy úgy, ahogyan az az út szélén, az árok partján tengődő jerikói vak koldus kiabált. Ez a jerikói vak kétszeresen is nyomorult: vak is és koldus is. És nekünk fontos értenünk és éreznünk, hogy elkövetett bűneink és azok hatásai miatt mi is ilyen kérszeresen nyomorultak vagyunk, hiszen a bűn mindig kiszolgáltatottá tesz. Tehát a kép, amit látunk, az egyrészt megmutatja a vak koldus kiszolgáltatottságát, de megmutatja azt is, hogy ez az ember „helyzetbe” akarja hozni magát, tehát igyekszik lehetőséget biztosítani magának a találkozásra és így a kérésre, mint ahogyan mi is ezen az estén, ugyanis fontos, hogy még bűnösen is elé akarjuk vinni magunkat és nem elfelé szaladni akarunk. Pál apostol, például, arról vall, hogy a bűnösök között ő a legbűnösebb, de Krisztus azért jött a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, és így megmutathassa minden szeretetét irántunk, mely példaértékű kell legyen mindannyiunk számára. Más szavakkal: amikor majd nem tartjuk magunkat jónak és makulátlannak, de Krisztus fényében világosan látjuk bűnösségünket, és így ítéljük meg Pál apostollal együtt, hogy mi vagyunk az elsők a bűnösök között, akkor majd igazán jók és szentek akarunk majd lenni. Hadd legyen hát szabad megfogalmazni, hogy Isten embereiként a pályafutásunk ott kezdődik, hogy csak koldusok vagyunk, éhezve, szomjazva, rongyokban, megalázottan és kiszolgáltatva a bűneinknek és azok hatásainak. De mindazok, akik rendszeresen eljönnek a templomba, a Szent Liturgiára, hogy a megnyílt ég alatt legyenek, hogy abból táplálkozva éljenek a világban, azok olyan vak koldusok, akik „helyzetbe” hozzák magukat, akik lehetőséget akarnak, tudnak biztosítani önmaguk és Krisztus számára, hiszen a mi akaratunk nélkül Krisztus nem fog minket lerohanni, annál Ő sokkal tapintatosabb. Ezt a lehetőséget, a „helyzetben levést” a bűnbánat, a bűneink felett való siránkozás tudja találkozássá, kapcsolattá, Krisztusban való gyógyulássá fejleszteni.
Kedves Testvérek!
Az előbb imádkoztuk: „Tudva öntisztaságát a Szent Szűz, bátran szólt Gábrielhez”. Ma mi még csak méltatlanságunkkal lehetünk tisztában. De milyen nagy dolog az, hogy az Istenszülő ezt megfogalmazhatta. Hasonlóan nagy dolog ráébredni méltatlanságunkra, bűnösségünkre. Ennél nagyobbat már csak azzal tehetünk, ha ezen változtatni is akarunk. Legyenek tehát ezek a pillanatok, ezek az esték, ezek a napok az ébresztgetésnek, a felébredésnek a pillanatai, hogy rátalálhassunk Krisztusra. A vak koldus, amikor meghallotta, amikor a zajongásból rájött, hogy valami történik, akkor érdeklődni kezdett. És amikor megtudta, hogy Jézus megy arra, azonnal torkaszakadtából kiáltani kezdett. Közülünk mindenki tudja azt – azok is, akik nincsenek itt – hogy itt valami történik. Vajon miért nem kérdeznek rá? A válasz többféle lehet. S mi, akik itt vagyunk, biztos, hogy rákérdezünk? Kérdezzünk rá, Kedves Testvérek, hogy választ kapva lelkünk hangjával kiáltani kezdjünk: „Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Búcsúi elmélkedés

Krisztusban Kedves Ünneplő Testvérek! Hadd köszönthessem kedves mindannyiukat azokkal a szavakkal – s egyben hadd adjak hangsúlyt velük jelenlétünk jelentőségének – melyekkel a mi Krisztus Istenünk szólt az Őt hallgató emberekhez, amikor Keresztelő Jánosról beszélt nekik mondván: „Bizony mondom nektek, hogy Keresztelő Jánosban prófétánál is nagyobbat láttatok”.
A mai napon, ezekben a pillanatokban őt ünnepeljük, sőt annak az igazságával állunk szemben, hogy vele együtt ünneplünk. Ünneplésünk oka és természetessége a „prófétánál is nagyobb” krisztusi mindősítés. Együtt ünneplünk vele, mert közös cél motivál. Ez a cél a Liturgiának már az első részében megfogalmazódik. Abban a részben, ami nem nyilvános, a proszkomidiában, ahol a pap előkészíti az adományokat és ahol Krisztus mellé téve a harmadik részecskét, sok minden másnak: a Szent Keresztnek, az angyaloknak, a szenteknek, az apostoloknak az említése mellett Keresztelő Jánosra hivatkozunk, az ő imádságaira és annak a megvalósulását kérjük a mi életünkben is, ami valóság lett, és ami Keresztelő János életében szintén megvalósult és ami a mai napnak is és minden Liturgiának is a célja: hogy látogasson meg minket az Isten! Fontos hogy látogasson meg minket Isten, mert nélküle elveszettek vagyunk, olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj. Viszont az Ő jelenléte mindenkit megáld és megszentel. Keresztelő Jánosnak az egész élete, már a megérkezése is erről szól és ennek az útját akarja előkészíteni mindannyiunkban. Ennek megfelelően azt hirdette és jelenvalóságával ma is azt hirdeti, hogy a változáshoz az Isten Krisztus személyében történő látogatásához kell a böjt, a bűnbánat, az imádság és természetesen Jézus Krisztus.
A keresztelő már akkor változást hozott, amikor még csak annak a híre érkezik el, hogy ő valamikor létezni fog. Zakariás a templomban van, és szolgálata közben az oltár jobb oldalán megjelenik neki az angyal és elmondja, hogy fia fog születni, Jánosnak fogják hívni és az Úr előtt fog állni és hogy Zakariásnak is „örömére és vígasságára” lesz. Az igaz Zakariás a körülmények ismeretében kételkedik. Nyomban meg is kapja a választ, az angyal szavai szerint megnémul. Csak csendesen kérdezem meg: ha a kételkedéseink mindig ezt vonnák maguk után, ugyan mi hányszor maradnánk némák? Úgy gondolom, hogy nagy csendesség lenne a világban. S talán ugyanolyan haszna lenne, mint Zakariás némaságának, melyből a jelenlevők megértették, hogy Zakariásnak látomása volt.
Örömödre és vígasságodra lessz ő!
Kedves Testvérek! Zakariás az Isten szolgálatában állt, az Isten embere volt. Vagyis az szolgálta örömét, ami az Isten dicsőségét szolgálta, ami az Isten nagyságát. Így kell érteni a kijelentést: „Örömödre és vígasságodra”. Másként nem is érthető, mert hogyan is nézett ki, mi volt Keresztelő Jánosnak a jövője? Gyermekkorát szigorú szerzetesi közösségben tölti, később Júdea pusztájának böjtölő lakója. Milyen öröm van abban, kérdezzük, hogy egy régen várt gyermek elkerül a háztól és a legszigorúbb szerzeteséletet éli egy poros sivatagban? Mi nem ilyennek képzeljük a kitörő örömnek az alapját. És egészen addig nem is fogjuk, és nem is fogjuk megérteni, ameddig nem lesz számunkra is legfontosabb az Isten. Nekik az volt. Ezért az teszi őket a legboldogabbá, ha a gyermeket a Legnagyobbnak adhatják. Figyeljük meg, hogy itt mindenki átadta magát: Zakariás az imádságnak, Erzsébet az anyaságnak, akik megtudták érkezését, átadták magukat az örömnek, János pedig az Isten szolgálatának. Nemcsak egy darabot, teljes önmagukat: „Önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk. Néked, Uram!” Ez a „Néked, Uram!” nem az ekténiára mondott válasz csupán, hanem annak a kiegészítése, mely megmutatja a jelenlévők kötelezettségeit: egész életünket Krisztus Istenünknek ajánlani.
Mikor? Azonnal. Tétovázásnak nincs helye. A Keresztelő sem tétovázott. Azt olvassuk az evangéliumban, hogy amikor Mária látogatást tett Erzsébetnél és köszöntötte őt, felujjongott, megmozdult méhében a magzat, vagyis János. Ez számomra nem kevesebbet jelent, minthogy már ekkor az imádság szent cselekedetében és a böjtnek az állapotában kommunikáltak, Krisztus és János, hiszen mindketten méhen belüli életet éltek. Tehát a szentségre törekvőknek állandóan lelki mozgásban, törekvésben, Krisztusban való növekedésben kell lenniük. Nekünk is, hiszen mi is szentségre vagyunk hívatva, azonnal hatállyal.
A Keresztelőnek a szentség és a Szent felé való mozgása tovább folytatódik, ezért így énekelhettünk: „A te dicső születésed által feloldatott az anya magtalansága, az atyának némasága és hirdettetik a világon az Isten Fiának megtestesülése”. Ez a „feloldatott” a Léleknek az erejét, győzelmét, hatását mutatja, mely Lélekkel János már anyja méhében eltelt, s mely abban nyilvánul meg, hogy olyan hiányt, állapotot, korlátoltságot gyógyít meg, melyre egyébként nem nyílna lehetőség. De mi megkaptuk az Isten Lelkét, ezért feladatunk, elvárás velünk szemben, hogy olyan módon szülessünk újjá terméketlenségünkből, hogy hatásunkra a lelki magtalanságban, terméketlenségben és némaságban szenvedő vagy meghúzódó „anyáink” és „apáink” feloldozást nyerjenek és lépjenek ki a közömbösség, a be és elzárkózás árnyékából és hirdessül a világnak és éljünk is annak a valóságában, hogy a mi Istenünk emberszerető Isten, aki közöttünk van. Ennek fényében énekeljük teljesen jogosan az irmoszt: „A Szentlélek által megvilágosított földi halandók örvendezzenek”. Ujjongjunk, ahogyan János is tette!
Krisztus közöttünk van! És Keresztelő Jánosra mutat és azt mondja, legyetek olyanok, mint Keresztelő János, mert az Isten ilyen imádókat akar. Csodálatos az élet folyamatában megvalósuló párbeszéd közöttük: János előre hirdeti Krisztus megjelenését, Krisztus megérkezvén visszamutat Jánosra, nézzétek a prófétánál is nagyobbat. János, a prófétánál is nagyobb, szent, aki az Istenhez tartozik, aki részesedett az isteni életből, aki a félretevés eszméje szerint él, ami megtagadást, lemondást, böjtöt jelent. Félretenni mindazt, aminek nincs lelki haszna, de amiből lelki haszon lesz, ha félreteszi! A szent, az imádság embere. A szentet az isteni erő elválasztja a tapaszatalati világtól és közösségbe hozza a megszentelő erővel, és ez az isteni erő oly módon változtatja meg őket, hogy képesek lesznek megéreztetni a világgal a félelmetes titkot, a „teljesen más” előtti állás csodáját. Ezt kérik tőlünk is: „Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek”, annak tudatában, hogy a Szent, a Teljesenmás, az Isten jelen van és megszentelte a helyet, ahol jelen vagyunk és meg akar szentelni minket is. Ez hiányzik a mai világból, és nem azért, mert Isten megvonta tőlünk, hanem azért, mert nem tudjuk megélni ennek a lehetőségét. Kezünkbe kaptunk valamit, amit nem használunk. Holott akármennyire abszurdnak, elvontnak, furcsának is tűnik, mindaz a baj, mindaz a bűn, mindaz az embert sújtó lelki és anyagi válság, mely az életünket rágja, nem szűntethető meg mással, csak böjttel és imádsággal. Csak lemondással, önmegtagadással, félretevéssel, mindannak a visszautasításával, melyeknek nincs lelki haszna. És imádsággal, melyben megtelünk megszentelő erővel és Istenfélelemmel. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ha Isten embere vagy, vannak olyan dolgok, amelyeket nem tehetsz meg, és vannak, melyeket feltétlenül meg kell tenned. Minden más legfeljebb tünetmentesít, de nem gyógyít meg minket. Gyógyulást csak a böjt és az ima hozhat, mert bennük Krisztust hívjuk. Bennük Krisztus jelenik meg. És a világot csak az hozhatja helyre, Aki alkotta, Aki ismerője annak, Aki a tulajdonosa, Krisztus. Akinek a jelenléte megszentelő, átalakító, újjá – újrateremtő. Mindannyiunknak be kell mutatni a saját életterületén az imádságot és böjtöt, a világ csak így fog átalakulni, megváltozni, megszentelődni, az a világ, mely alatt a földet értjük, de azt a mikrokozmoszt is, mely a mi családunk vagy egyéni személyes létünk és életünk.
Íme Kedves Testvérek! Templomotokbana Keresztelő állandó megszületésben van, hogy örömötökre és vígasztalásotokra legyen, hogy megmutassa az imádságnak és a böjtnek az útját, hogy feloldja a némaságot, és hogy mindenki számára jól érhetően hirdethessétek: az Isten meglátogatta az Ő népét, mert köztetek áll az, Aki nagyobb nálam. Ámen.

Olvassuk és elmélkedjük át újra ezeket a gondolatokat lelki hasznukra!